*********

Néha egy fekete lyuk van a lelkemben

Avagy mitől lesz az egyedüllét fájdalmas?

“- Mit nyújt neked az, hogy ő van az életedben? – kérdezem.

egzedullet

-Biztonságot.

-És hogyan éreznéd magad, ha egyedül lennél?

-Azt hiszem, félnék.

-Mitől?

-Az egyedülléttől. Néha, amikor egyedül vagyok rámtör egyfajta szomorúság vagy fájdalom… olyan, mintha egy fekete lyuk lenne a lelkemben, amely bármelyik pillanatban elnyelhet. Nem szeretek egyedül lenni, mert úgy érzem, nem bírom ki ezt az érzést.

Életünk során gyakran keressük a biztonságot. És ahol megérezzük, azt a helyet nem akarjuk többé elhagyni. Sokszor egész komoly árat fizetünk érte, képesek vagyunk az értékeinket, a szabadságunkat vagy akár önmagunkat is feladni. Rohanunk a munkába, a tevékenységbe, a kapcsolatokba, a zajba, de még a stresszbe is az egyedüllét elől.

Van egy barátnőm, aki nem bír egyedül vezetni. Még akkor sem, ha megy a rádió. “Túl hangosak a gondolataim” – szokta mondani. Ezért vezetés közben mindig felhív valakit, családtagot, barátot, kollégát, rég nem látott ismerőst, csak ne kényszerüljön egyedül lenni a gondolataival.

Hányszor ültél már olyan kapcsolatban, amely érzelmileg régen halott volt? Hányszor hallgattál rádiót, tévét, csakhogy ne legyen olyan csend? Hányszor érezted, hogy ha nem hív ki valaki hétvégén, nem fogod túlélni? Nem az unalmat, ahogy gyakran gondoljuk…. az egyedüllét fájdalmát.

De milyen lesz később egy ilyen élet? Hogyan érzem magam a bőrömben, ha feladtam önmagam azért, hogy megkapjam a biztonság illúzióját?

Gyakran találkozom a rendelőben halálfélelmekkel, pszichoszomatikus tünetekkel vagy akár elunt életekkel küzködő emberekkel, mert azt, ami fontos volt számukra – a lelkesedés, a szabadság, az öröm, az élettel teliség – már rég feladták, elcserélték egy biztonságos, rutinszerű életre.

Az, hogy egyedül vagyok, önmagában csak egy tény. Nem kell szükségszerűen szomorúnak vagy kétségbeesettnek lennem közben. Akár örülhetnék is ebben a helyzetben, élvezhetném a csendet és a nyugalmat, vagy olyan dolgokkal foglalkozhatnék, amelyek feltöltik a lelkem és amelyeket mondjuk társaságban nem tudok megtenni.

Mégis, milyen okai lehetnek annak, hogy egyeseknek ennyire fáj az egyedüllét? – kérdezhetnénk.

Ha bármikor az életünk során – gyakran már gyerekkortól kezdődően – volt egy vagy több olyan élményünk, ahol az egyedülléthez félelem és/vagy fájdalom társult, ez zsigeri szinten bennünk marad. És ahányszor újra egyedüllét “fenyeget”, újra előjönnek azok az érzések, félelmek és fájdalmak, amelyeket azokban a régi időkben megéltünk. Néha annyira rég volt, hogy tudatosan nem is tudunk emlékezni azokra az élményekre, de emlékszik helyettünk a testünk, mindenféle fizikai tünetet produkálva.

Ezért sokszor az egyedüllétet olyan krízishelyzetnek éljük meg, amely akár az életünket is fenyegetheti (lásd, fekete lyuk, amely elnyel – és többé nem létezünk). Természetes tehát, hogy a túlélés ösztöne miatt ezt a krízist megpróbáljuk mindenáron elkerülni.

Az igazi, mély gyógyuláshoz viszont, ennek a fájdalomnak nem arra van szüksége, hogy elhárítsuk és visszanyomjuk tudattalanunk árnyékába, hanem arra, hogy ránézzünk, hogy megértsük önmagunkat és elfogadjuk azt, hogy eddig ilyen módon tudtunk túlélni.

Ezután, ha már tudatosult bennünk ez a folyamat, megtanulhatunk szeretettel viszonyulni önmagunkhoz és olyan módszerekhez nyúlhatunk, amelyekkel újra tanulunk reagálni az egyedüllétre, akár zsigeri szinten: pl. meditáció, jóga, tánc, vagy segíthetnek a terápiában alkalmazott módszerek: pl. vizualizációs gyakorlatok, a fájdalmas érzelmekkel való szembenézés, ezek átélése és elfogadása, valamint a belső (sérült) gyereken való munka.

Ha eldöntjük, hogy szembenézünk azzal ami fáj, esélyt adunk magunknak a gyógyulásra, a harmonikusabb kapcsolatokra és egy jobb, kiegyensúlyozottabb életre.