Van aki úgy jön be a rendelőbe, hogy nem akar a gyerekkoráról beszélni…

…Nem szeretne visszaemlékezni arra, hogy mennyire fájtak a szülei veszekedései, vagy arra, amikor úgy érezte, a testvére több szeretetet kap, esetleg azokra a régi időkre amikor a nagyszülők nevelték. “Minek visszaemlékezni ezekre, hiszen én most akarom megoldani a problémám? Semmi köze ehhez a gyerekkoromnak.” – mondják sokan.

lineÉrthető, hogy félünk belenézni abba, ami igazán mély, ami még mindig élesen fáj és ezért felszínes megoldásokat keresünk, amelyek ideig-óráig a nyugalom  vagy akár a boldogság illúzióját nyújtják. Manapság divat olyan “módszereket” tanulni, amelyek “megtanítják” az embert különböző magatartásokra, reakciókra: Hogyan légy sikeres vezető három lépésben? Tíz kreatív módszer arra, hogy jó szülővé válj. Csak hét lépés a boldogság. Azt szeretnénk, hogy valaki adjon egy pirulát amelytől jobban leszünk, amely megoldja a problémánkat, vagy megmenti a kapcsolatunkat. Mint a mátrixban: a kék vagy a piros pirulát vesszük be? Néha, még ezt a döntést is kívűlről várjuk.

És a múlt fájdalmán kívűl még van valami, ami talán sokkal jobban fáj: az önhibáztatás. Amikor azt gondoljuk, hogy mi rontottuk el, hogy tehettük volna másképp is de valamiért nem sikerült. Ezzel nagyon nehéz szembenézni, mert a lelkünk mélyén elfogadásra vágyunk, nem kritikára és elutasításra. Amikor azt mondjuk, hogy én nem voltam elég jó, én hibáztam el, akkor újra meg újra elutasítjuk önmagunkat. Azt az önmagunkat, aki abban a helyzetben úgy tudott dönteni, ahogy…. Ha lehetett volna másképp, akkor másképp tettük volna. Ha valamikor majd elfogadjuk, hogy amit tettünk abban a pillanatban, az volt a legjobb amire csak képesek voltunk, akkor kezdünk gyógyulni.

A sikeres terápia nem a gyerekkorban való céltalan turkálást jelenti, hanem azt, hogy amit felhozok a múltból… a mélyből.. a tudatalattimból, azt feldolgozom és integrálom. Vagyis ránézek, meglátom, majd lassan elfogadom és befogadom. Ez az út a gyógyulás fele. Hogy megszeretem azt a gyereket, aki akkor voltam: aki szenvedett, aki félt, aki dühös volt, akinek hiányzott a melegség, a biztonság, a szeretet. Ha nem tudom őt megszeretni, akkor felnőttként ennek a gyereknek a sebeit viszem magammal és ezek a sebek fogják vezetni az életem.

Ha pedig gyógyulatlan sebekkel megyek az úton, akkor mindenkit el fogok kerülni aki hozzám érhetne, aki közel jöhetne és egy kis melegséget nyújthatna. Akkor is, ha a lelkem mélyén vágyni fogok a közelségre és az elfogadásra, pont én leszek aki ebben megakadályozom önmagam.

Sokan működnek így, túlélő üzemmődban. És harcolnak az élettel, miközben a bennük levő gyerek éhezik az elfogadásra és a szeretetre. Pedig minden ami most nem működik bennük, ami probléma vagy fáj, az gyerekkorban túlélő módszerként indult. De ami akkor segítségükre volt, az lehet ma már nem hasznos, sőt, akár gátat jelent abban, hogy az élet könnyebb és boldogabb legyen.

Úgyhogy, néha eljön az ideje, hogy ránézzünk önmagunkra és felismerjük, hogy hogyan éltük túl a nehéz pillanatokat, mi és ki volt az erőforrásunk akkor, hogyan alakultunk át közben, melyik sebek fájnak még és hogyan tudnánk azokat begyógyítani? Ehhez nem elég egy “modszer”, ez egy hosszú és mély folyamat, amelyben a fájdalmakon keresztül újra eljutunk önmagunkhoz.

Úgyhogy, ha elindulsz ezen az úton, légy szelíd önmagadhoz. Hisz megtetted, ami csak tőled telt. :)

********

Néha egy fekete lyuk van a lelkemben

Avagy mitől lesz az egyedüllét fájdalmas?

“- Mit nyújt neked az, hogy ő van az életedben? – kérdezem.

egzedullet

-Biztonságot.

-És hogyan éreznéd magad, ha egyedül lennél?

-Azt hiszem, félnék.

-Mitől?

-Az egyedülléttől. Néha, amikor egyedül vagyok rámtör egyfajta szomorúság vagy fájdalom… olyan, mintha egy fekete lyuk lenne a lelkemben, amely bármelyik pillanatban elnyelhet. Nem szeretek egyedül lenni, mert úgy érzem, nem bírom ki ezt az érzést.

Életünk során gyakran keressük a biztonságot. És ahol megérezzük, azt a helyet nem akarjuk többé elhagyni. Sokszor egész komoly árat fizetünk érte, képesek vagyunk az értékeinket, a szabadságunkat vagy akár önmagunkat is feladni. Rohanunk a munkába, a tevékenységbe, a kapcsolatokba, a zajba, de még a stresszbe is az egyedüllét elől.

Van egy barátnőm, aki nem bír egyedül vezetni. Még akkor sem, ha megy a rádió. “Túl hangosak a gondolataim” – szokta mondani. Ezért vezetés közben mindig felhív valakit, családtagot, barátot, kollégát, rég nem látott ismerőst, csak ne kényszerüljön egyedül lenni a gondolataival.

Hányszor ültél már olyan kapcsolatban, amely érzelmileg régen halott volt? Hányszor hallgattál rádiót, tévét, csakhogy ne legyen olyan csend? Hányszor érezted, hogy ha nem hív ki valaki hétvégén, nem fogod túlélni? Nem az unalmat, ahogy gyakran gondoljuk…. az egyedüllét fájdalmát.

De milyen lesz később egy ilyen élet? Hogyan érzem magam a bőrömben, ha feladtam önmagam azért, hogy megkapjam a biztonság illúzióját?

Gyakran találkozom a rendelőben halálfélelmekkel, pszichoszomatikus tünetekkel vagy akár elunt életekkel küzködő emberekkel, mert azt, ami fontos volt számukra – a lelkesedés, a szabadság, az öröm, az élettel teliség – már rég feladták, elcserélték egy biztonságos, rutinszerű életre.

Az, hogy egyedül vagyok, önmagában csak egy tény. Nem kell szükségszerűen szomorúnak vagy kétségbeesettnek lennem közben. Akár örülhetnék is ebben a helyzetben, élvezhetném a csendet és a nyugalmat, vagy olyan dolgokkal foglalkozhatnék, amelyek feltöltik a lelkem és amelyeket mondjuk társaságban nem tudok megtenni.

Mégis, milyen okai lehetnek annak, hogy egyeseknek ennyire fáj az egyedüllét? – kérdezhetnénk.

Ha bármikor az életünk során – gyakran már gyerekkortól kezdődően – volt egy vagy több olyan élményünk, ahol az egyedülléthez félelem és/vagy fájdalom társult, ez zsigeri szinten bennünk marad. És ahányszor újra egyedüllét “fenyeget”, újra előjönnek azok az érzések, félelmek és fájdalmak, amelyeket azokban a régi időkben megéltünk. Néha annyira rég volt, hogy tudatosan nem is tudunk emlékezni azokra az élményekre, de emlékszik helyettünk a testünk, mindenféle fizikai tünetet produkálva.

Ezért sokszor az egyedüllétet olyan krízishelyzetnek éljük meg, amely akár az életünket is fenyegetheti (lásd, fekete lyuk, amely elnyel – és többé nem létezünk). Természetes tehát, hogy a túlélés ösztöne miatt ezt a krízist megpróbáljuk mindenáron elkerülni.

Az igazi, mély gyógyuláshoz viszont, ennek a fájdalomnak nem arra van szüksége, hogy elhárítsuk és visszanyomjuk tudattalanunk árnyékába, hanem arra, hogy ránézzünk, hogy megértsük önmagunkat és elfogadjuk azt, hogy eddig ilyen módon tudtunk túlélni.

Ezután, ha már tudatosult bennünk ez a folyamat, megtanulhatunk szeretettel viszonyulni önmagunkhoz és olyan módszerekhez nyúlhatunk, amelyekkel újra tanulunk reagálni az egyedüllétre, akár zsigeri szinten: pl. meditáció, jóga, tánc, vagy segíthetnek a terápiában alkalmazott módszerek: pl. vizualizációs gyakorlatok, a fájdalmas érzelmekkel való szembenézés, ezek átélése és elfogadása, valamint a belső (sérült) gyereken való munka.

Ha eldöntjük, hogy szembenézünk azzal ami fáj, esélyt adunk magunknak a gyógyulásra, a harmonikusabb kapcsolatokra és egy jobb, kiegyensúlyozottabb életre.