Volt egyszer, hol nem volt… volt egyszer egy vándor, aki nagy kínok között vánszorgott a végtelen hosszúnak tűnő úton. 

Egész teste súlyos terhek alatt rogyadozott. Hátán nehéz homokzsák csüngött, teste köré vastag víztömlő tekeredett. Jobb kezében ormótlan követ cipelt, bal kezében görgeteget. Nyakában, kirojtosodott kötélen ócska malomkő himbálódzott. Bokáját rozsdás láncok fonták körül, s a láncokon súlyos vasgolyókat vonszolt maga után a porban. Fején egy félig rohadt tököt egyensúlyozott.

Minden lépésnél megcsördültek a láncok. Nyögve és sóhajtozva küzdött meg minden újabb lépéssel, siránkozva nehéz sorsa meg a kínzó kimerültség miatt.

A rekkenő déli hőségben szembe jött vele az úton egy paraszt. “Ó, fáradt vándor – szólította meg a szerencsétlent -, mondd, miért gyötröd magad a sziklányi kövekkel?” – “Milyen ostoba vagyok! – felelte a vándor. – Eddig nem vettem észre őket.” Azzal elhajította mind a két kődarabot, és máris sokkal könnyebbnek érezte magát.

Újabb hosszas vánszorgás után megint szembetalálkozott egy emberrel, aki megkérdezte tőle: “Mondd csak, fáradt vándor, minek kínzod magad azzal a fonnyadozó tökkel a fejeden és minek vonszolod magad után azokat a nehéz vasgolyókat?” – “Nem is tudod, mennyire örülök – felelte a vándor -, hogy figyelmeztetsz rájuk; magam sem tudom, mit akarok velük.” Lerázta magáról a láncokat, a tököt pedig az útszéli árokba hajította. Megint könnyebbnek érezte magát.

De ahogy haladt tovább, úgy nőtt a szenvedése megint. Egy paraszt épp akkor ballagott haza a szántóföldről. Csodálkozva méregette a vándort: “Ej, jóember, te homokot hordasz a zsákodban, de ameddig csak a szemed ellát, több itt a homok, mint amennyit valaha is elbírnál hordani. És lám csak, milyen dagadt a víztömlőd – mintha a Kavir sivatagján akarnál átkelni. Pedig melletted ott folyik a tiszta folyó, amelyik még jó sokáig kíséri utadat!” – “Köszönöm, barátom, most látom csak, hogy mi mindent cipeltem magammal céltalanul.” Azzal a vándor feltépte víztömlőjét, melynek poshadt vizét nyomban beitta az út, zsákjának homokját pedig egy gödörbe borította.

Állt csak tűnődve és nézte a lemenő napot. Az utolsó napsugarak meghozták neki a megvilágosodást. Végigtekintett magán, nyakában megpillantotta a súlyos malomkövet és rájött, hogy a kő az, amitől olyan hajlott a járása. Leoldotta hát, és behajította a folyóba, amilyen messze csak tudta.

Terheitől megszabadulva folytatta útját az esti hűvösben, hogy éjjelre szállást találjon.

(Nossrat Peseschkian, Perzsa mese)